Kis Hajni filmográfiája e portré megrajzolásakor mindössze négy címet számlál: egy rövid dokumentumfilmet, valamint két rövid- és egy nagyjátékfilmet. A lista rövidsége ellenére, amint látni fogjuk, már most kifejezetten egységes és rendkívül magas színvonalú filmkorpusszal, Kis személyében pedig a fiatal rendezőgeneráció egyik díjakkal és kritikai sikerekkel egyaránt elhalmozott tagjával van dolgunk.
Már első vizsgafilmjére, az idősotthonban játszódó 2. em-re (2014) is felfigyeltek külföldön, a következő alkotása, a fikciós Szép alak (2016) pedig egyenesen a Diák Oscar-díj jelölésig jutott. Miután az ezt követő Last Callt (2018) díjazták itthon és külföldön is, nem meglepő, hogy debütáló nagyjátékfilmje meghívást kapott a régió egyetlen A-kategóriás filmfesztiváljára. Így történhetett, hogy a Külön falka (2021) Karlovy Varyban mutatkozott be először a közönségnek. Mindezen szakmai és kritikai elismerések mögött egy következetesen építkező rendező egységes pályaíve rajzolódik ki a figyelmes néző előtt.
Kép: a fotót rendezőről Konda Brigitta készítette.
Kis Hajni eddigi munkái a magyar filmnek a hétköznapi valóságtapasztalatot bemutatni vágyó, dokumentarista realizmusban gyökerező irányvonalához tartoznak. Átfogó, generatív szimbolizmus vagy a valóság átesztétizálása helyett a dokumentarista stilizáció millió apró valóságdarabján keresztül fogalmaz meg absztrakt kérdéseket az emberi létezésről. Történeteinek főszereplői rendre a társadalom perifériára szorult alakjai közül kerülnek ki; legyenek bár idősek, alacsony presztízsű fizikai munkát végző „láthatatlanok”, börtönviselt emberek vagy terhelt hátterű kamaszok, Kis mély empátiával közelít választott hőseihez, akiket leginkább a magány és az otthontalanság élménye köt össze. Filmjeinek erősségei az autentikus hangon megszólaló, hétköznapi dialógusok, az életszerű elhallgatások, a verbális kommunikáció esetlensége vagy időnkénti teljes hiánya. Kiművelt dialógusok helyett gyakran engedi a tekinteteket, a testbeszéd kisebb-nagyobb jeleit előtérbe kerülni. Ezeknek a sokatmondó, komplex személyiségeket feltáró, olykor teljes élettörténeteket jelző pillantásoknak a rögzítésére Kis keresetlennek ható elbeszélésmódot és kimunkált, mégis formai hivalkodástól mentes filmnyelvet párosít. Sok kézikamerás felvétellel és szűk képkivágatok használatával bensőséges atmoszférát teremt, közel engedi a nézőt a szereplőihez, miáltal a filmek a saját, mindennapi valóságtapasztalatainkat idézik meg a vásznon. A filmek térszervezésére jellemző, hogy a központi karakter vizsgálatát helyezik középpontba, a mélységi beállításoknak leginkább csak a hiánya észlelhető: a Szép alak zárkózott iskolai takarítónőjének belső folyamataira legfeljebb következtetni tudunk az arcát kitartóan fürkésző kamerának köszönhetően, a Last Call nagymamáját viszont szinte összenyomják egész napos rohanás közben a különféle zsúfolt terek okmányirodától liften át az internetkávézó kis munkaállomásáig.
Kis Hajni dokumentarista stilizáltságú filmjei mindenfajta elemeltségtől mentes, hétköznapiságukban ismerős terekben játszódnak, amelyeket ehhez illeszkedően a mindennapi életből érkező embertípusok népesítenek be. Technikai médium voltából fakadóan a filmi tér az esetek túlnyomó részében bír egyfajta elidegeníthetetlen konkrétsággal, az egyes beállítások közvetítenek egy fizikai, tapasztalati teret, amely a realizmus ábrázolási konvencióinak megfelelően az ismerősség, hétköznapiság tapasztalatát idézi fel a nézőben. Kis Hajni filmjei részletekre kiterjedő, szociografikus hitelességű ábrázolásmódjukkal a gazdag tárgykultúra megannyi vizuális jele által erősítik ennek a konkrétságnak, valóságosságnak, az „itt és most”-nak az élményét. A hétköznapi szituációkba vetett szereplők világhoz fűződő viszonyulása ugyanakkor sajátos módon tükröződik az őket körülvevő térrel való kapcsolatukban, ami Kis Hajni filmjeiben meglepően egységes térpoétikát hoz létre. A filmjeit benépesítő alakokra jellemző, hogy a társadalmi terekben láthatatlannak bizonyulnak, tragédiájuk pedig rendszerint abból fakad, hogy az egyén privát tereinek biztonsága, otthonossága is meg van tagadva tőlük. Ez a gyökértelenség, a világba – a térbe – való belevetettség a magány univerzális élményén keresztül fogja össze Kis Hajni valamennyi karakterét. A rendező azonban a szociografikus hitelességű ábrázolásigény mellett sem kíván átfogó társadalmi látleletet adni, gondosan megrajzolt karakterei sosem válnak modellszerűvé, hanem mindig makacsul őrzik egyediségüket és önazonosságukat. Kis Hajnit a személyes dráma érdekli, az egyszeri és megismételhetetlen, amelynek miniatürizált prizmáján átvilágítva a nézőben bonthat ki új, általános jelentést mindaz, amit e vizualitásukban letisztult, nem hivalkodó, ám emberi minőségükben egészen megkapó erejű filmekben láthat.