A krízis létezésünk mindennapos, meghatározó, közös tapasztalatává vált. A szó maga a bizonytalanság és a pesszimista kilátások hosszú árnyékát vető fordulatává vált a közbeszédben: a Collins kiadó tavaly az év szavának választotta a permakrízis kifejezést, s miközben a különböző típusú (gazdasági, társadalmi, tőkepiaci, háborús, inflációs, deviza-, klíma-, járvány-) válságok mikro- és makroszinten halmozódnak egymásra, a hétköznapi empíria számára olybá tűnhet, mintha soha eddig nem látott kríziskorszak sújtaná a globális emberiséget. Esszémben azonban a megszokottól eltérő módon a krízist az emberi gondolkodás alapvető alakzataként értelmezem, mint a filozófiai hagyomány középpontjában álló kifejezést, melyet az antikvitás óta megtalálunk az emberi gondolkodás horizontján. A krízis egyszersmind inherens módon viszonyfogalom, értelmezése során kritikus fontosságú, hogy megállapítsuk, mely elváráshorizonthoz képest beszélhetünk róla. Napjainkban az empirikus tapasztalat kénytelen megkérdőjelezni a hagyományos filozófiatörténeti elgondolás értelmében a krízis fogalmában rejlő tudatot felszabadító potenciált: noha az általános gondolkodás szimptómáiként fellépő tömegkulturális fantáziák, jelesül a fősodorbeli mozifilmek, az ezredforduló óta egyre nagyobb érdeklődést mutatnak az (elsősorban globális) krízisek megjelenítése iránt, az már igencsak kérdéses, hogy az ábrázolt krízisfantáziák valóban kínálnak-e bármiféle alternatívát.
Kép: VaultStock
Néhány példa felvillantásával könnyen belátható, hogy ezek a fikciós kísérletek a képzelet felszabadítása helyett legfeljebb a kapitalista értékhorizont megingásának bemutatására vállalkoznak, az új és revelatív tudati tartalmak felmutatásának igényével szemben csupán a jelen világrend kirekesztettjeire irányítják a figyelmet, a jövő kifürkészése pedig egyfelől a technooptimista jelen logikájának újrajátszására korlátozódik, másfelől a történelem előtt múltba révedve legfeljebb a civilizációvesztés rémképében jelenik meg előttünk.
A KRÍZIS FILOZÓFIÁJA
A krízis (Kpians) fogalmát a filozófiatörténetben először Arisztotelész használja a Rétorikában, elsősorban döntés, ítélet értelemben. A „másképp is elgondolható” potenciáljával bíró fogalom éppen az ágencia helyét jelöli meg valamely kétséges kimenetelű helyzettel kapcsolatban.[1] Vizsgálatunk szempontjából különösen figyelemre érdemes a munkásságát egyfajta „válságfilozófiaként” a fogalomnak szentelő Edmund Husserl állítása,[2] miszerint a krízis maga az emberi létezés esszenciális lényege, mely mint a szubjektív belső tudat végső immanenciájának és a külső világ transzcendenciájának ütközése következtében feltáruló tér mozzanata jelenik meg előttünk. Husserl illeszkedik a filozófiatörténeti hagyományba, amennyiben a krízist az emberi tudatot és az egész életvilágot megrendítő, ugyanakkor teremtő erővel felruházott gondolkodási alakzatként tételezi. Inherensen etikai motiváltságú, pragmatikus filozófiája szerint a transzcendentális szubjektivitásban feltárt válság- és önkonstitúció, valamint az immanens közelség kettőssége miatt a krízis végső soron soha nem feloldható, legfeljebb kezelhető, melyre a kritika önmagunk fenntartásában, egyszersmind meghaladásában álló képessége által kell törekednünk. Husserlnél tehát a krízis már nem puszta potencialitás vagy az ágencia helye valamely döntési helyzetben, hanem a krízisben lét a gondolkodás elidegeníthetetlen, lényegi elemeként jelenik meg.
A tanulmány a Café Bábel folyóiratban olvasható tovább.
[1] Ld. Kovács Ákos András: Krízistől válságokig. ATEAS. Történettudományi Folyóirat, 2014/4. 5-6.
[2] Husserl, Edmund: Válság-előadás (Krisis, Hua VI.). Ford. Baránszky Jób László, In Vajda Mihály szerk.: Válogatott tanulmányok, Budapest, Gondolat Kiadó, 1972.