Több mint egy évtizedet töltöttem eddig a pályán kritikaírással, közelebbről nagyrészt filmkritikával. A filmművészet sajátos rétegződésénél és gyakran nagyon direkt, audiovizuális kommunikációs nyelvénél fogva — közhely bár, de kimondanó — rendkívül széles tömegek érdeklődésére tart számot. Nem minden film és nem minden tömeg találkozik ugyan ebben a művészeti tapasztalatban, ám az empíria igazolja, hogy a filmekről általában a legtöbb embernek markáns véleménye van. Ahogyan e filmek kritikusairól is. Persze nem személy szerint, hanem mint “a kritikusok”, egyetlen tömör massza formájában képzelődnek el, akik lehetnek savanyúak vagy tudálékosak, unottak vagy kegyetlenek, olykor mindegyik egyszerre, mégis a legfontosabb tulajdonságuk, hogy alapvetően különböznek tőlünk, vagyis a mindenki mástól. Az egyszeri, boldog, lelkesedő mozinézőtől, aki arra vágyik, hogy szórakoztassák, és lehetőség szerint a kritikusok ne rontsák el az örömét.
Ebből az antagonizációból fakad az a mélyen gyökerező meggyőződés is, hogy ha valamit a kritikus szeret, akkor az biztos jó szar, érthetetlen művészkedés — ti. a boldog mozinéző számára megveszekedetten unalmas nyűglődés —, tehát ha a kritikusok azt teszik, amit mindig, vagyis kritizálnak, jól “lehúznak”, vacaknak értékelnek, ad absudrum nem ajánlanak valamit megnézésre(!!), akkor az következésképpen bizonyosan jól filmélmény lesz. A negatív kritika így működik egyenesen ajánlásként sokak számára. Ez a logika alapvetően hibás — és sajnos nem feltétlenül a mozinéző vagy kritikarovat-olvasó fogyasztótól indul a probléma.
A kritika ugyanis nem a negatív véleményt jelenti. Megkockáztatom:
a kritikusnak nem feladata, hogy értékeljen.
Ez a legalapvetőbb szereptévesztés, aminek a felelősségét sokszor nem tolhatják le magukról a pedigrés kritikusok sem, mondván, hogy a gyakran helyükbe lépő “megmondóember-influenszerek” teszik tönkre a szakma becsületét. A kritikának fontos szerepe van ugyanis a mindenkori filméletben éppúgy, ahogy egyes művek recepciójában, utóéletében, viszont állítom, hogy ez legkevésbé sem annak eldöntése, hogy egy film per se jó-e vagy sem. A sajtóban megjelenő kritika — s e tekintetben teljesen mindegy, hogy a hosszasan elsiratott nyomtatott offline tradícióról vagy a legkülönbözőbb platformokon és multimédiás műfajokban tobzódó online formákról van-e szó — célja és értelme az adott film jelenidejű, mondhatni, efemer feldolgozása az értelmezésen keresztül. Ahelyett, hogy megpróbálnánk mindenáron megmondani a nézőnek, hogy bemenjen-e a filmre vagy ne, s ha már bement, akkor tessék neki vagy ne, a nagyobb és nehezebb feladat — mert ezt nem ítélhetjük meg pusztán abból, hogy mi magunk jól szórakoztunk-e —, hogy kontextust teremtsünk a filmnek, köré rajzoljunk egy gondolati-ideológiai struktúrákból, esztétikai tapasztalatokból, társművészeti és filmtörténeti hatásokból épülő kapcsolati hálót, amiben elhelyezhetővé és relevánsan értelmezhetővé válik az az alkotás, aminek a születésénél legvégül a bemutatáskor a kritikus maga is bábáskodik.
Ez volna az elsődleges feldolgozás feladata, a művel egyidejű, együtt élő, együtt lélegző közönség első, nyers, de értelmező szándékú odafordulása. Mert a kritikus is egy néző, de ő a professzionális néző, akinek a feladata, hogy “nézzen”, s ha már néz, akkor lásson, és lehetőleg értse is, amit lát. Méghozzá abban a pillanatban, amikor a jövő még nem ismerhető, amikor minden új, amikor még csak keresni igyekszünk az újszülött nevét. Hogy mi lesz a kifutása, hogyan változik a film recepciója, mint jelent majd egy év, aztán tíz év és — ha megéri — száz év elteltével, erre nekünk, a jelenkor kritikusainak nem lesz hatásunk. Legalábbis akkor nem, ha azt hisszük, hogy kizárólag az a feladatunk, hogy értékeljük a rendezőt, a színészt, a dialógust, a látványt, vagy azon lamentáljunk, hogy mennyire szórakoztunk jól. Ellenkező esetben viszont még az is lehet, hogy idejekorán rátalálunk valami olyanra, ami egy, tíz vagy száz évvel később is releváns lehet.